Hogyan lettek a sebészekből orvosok?

Ma természetesnek tekintjük, hogy a sebészek is az orvosi hivatásrend tagjai, de az 1700-as évek végéig valamennyien céhes mesteremberként dolgoztak. Az orvoslásnak az őskortól kezdve létezett egy szellemi (spirituális) és manuális vonulata. Az előbbi a vallási kultuszokhoz társult, és a „rejtett belső” betegségekkel foglalkozott. Hippokratész természettudományos iskolája nyitotta meg az utat az utóbbi betegségek kezeléséhez, és a manuális orvoslást is sajátjának tekintette. A kereszténységnek nincs és nem is volt vallási gyógykultusza, így a keresztény világi orvosok a kezdetektől a hippokratészi medicinát művelték. Sőt, ez az orvoslás az egyház belső szervezetében is berendezkedett, és az 1200-as évek elejére olyan üzleteléssé fajult, hogy teológiai és szolgálati szempontból is cselekvési kényszerhelyzetet teremtett. Az egyháziak eltiltása nyitotta meg az utat a világi orvosképzés előtt, de az egyetemek elzárkóztak az alacsonyabb rendűnek tartott manuális orvoslás elől. A sebészetből így céhes mesteremberi tevékenység lett. Egyes tehetséges mesteremberek azonban az 1700-as években egyetemi orvosi diplomát is szereztek. Végül a magas szintű katonai sebészet iránti igény tette rendszeressé a sebész doktori diploma bevezetését. A durva kétkezi stílustól való megszabadulás 1846-ban az éternarkózissal kezdődött. Semmelweis Ignác már 1847-ben igazolta, hogy mennyire jelentős a manuális orvos kezének fertőtlenítése. Joseph Lister karbolsavas antiszeptikus eljárása tette lehetővé 1867-től, hogy az eleve fertőzött sebek gyorsabban gyógyuljanak. Ezt követte a műtőkben az aszepszis és a fehér színvilág bevezetése. A sebészek doktor­rá válásának utolsó előtti mozzanata az Amerikai Egyesült Államokban Baltimore-hoz kötődik, a gumikesztyű bevezetésével. Végül is a szakma szó szerint tiszta kézzel, bűzös szagoktól mentesen, talpig fehérben, az orvoslás győzteseként lépett át a 20. századba, és tovább folytatta diadalútját.