Bécs vagy Lipcse?

Abstract

Nem új megállapítás, hogy Magyarországon és Erdélyben túlnyomórészt német könyvkereskedők telepedtek le a 19. század első felében. Ők természetes módon használták az anyaországban kialakult kapcsolati hálójukat, hozták magukkal a német könyvkiadás és könyvkereskedelem szokásjogát, hagyományait. Új működési területükön is gyakorlatilag a német könyvkereskedelem egész Európára kiterjedő rendszerének (periférikus) részét képezték. A magyarországi és erdélyi könyvkereskedések észszerű földrajzi okokból bécsi bizományosok közvetítésével dolgoztak, hiszen a szállítmányok amúgy is ezen az útvonalon érkeztek hazánkba. A magyar főváros csak az 1860-as évek második felében kezdett önálló bizományi központtá válni. Saját szaklap híján a magyarországi könyvkereskedők először (1834-től) a lipcsei Börsenblattban, később (1870-tól) a bécsi Oesterreichische Buchhändler-Correspondenz-ben tették közzé hirdetményeiket és vívták meg belső csatáikat - mindaddig, amíg saját lapunk, a Corvina meg nem kezdte működését 1878-ban. A német, illetve osztrák egyesületek azonban nem csak a kommunikáció lehetőségét adták lapjaik által, hanem az európai szakmai köztudatba való bekerülés lehetőségét is – szakmai címtáraik által. 1839-ben indult Otto August Schulz lipcsei könyvkiadó szaknévsora, majd 1866-tól jelent meg Bécsben Moritz Perles hasonló adattára. Mindkét szaknévsort gyorsan és nagy létszámban „birtokba vették” a magyarországi cégek, de ha csak a valódi tagokat számoljuk össze, sokkal alacsonyabb számokat kapunk. A lipcsei Börsenvereinnak például 1840 és 1880 között stabilan csupán 7-8 magyarországi tagja volt – ezzel szemben a bécsi egyletbe jóval több magyar könyvkereskedő cég lépett be. A gyakorlatban azonban a magyar és az osztrák könyvkereskedelem állandó rivalizálásban és konfliktusban volt egymással. Az ellentéteknek anyagi okai voltak: egyrészt a kiszolgáltatottság a bécsi bizományos cégek felé, amelyek minden magyar ügyletet tranzitálva haszonra tettek szert, részben pedig az osztrák cégek magyarországi könyvterjesztése, amely jócskán kihasított a helyi cégek potenciális profitjából. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mind az osztrák, mind a magyar egylet pontosan ugyanabban a kiszolgáltatott, alárendelt helyzetben volt az akkori Európa könyves fővárosának számító és abszolút gazdasági erőfölénnyel bíró Lipcsével szemben. Az amúgy sem felhőtlen osztrák-magyar viszony azonban egészen elmérgesedett 1888-tól. Ebben az évben ugyanis a lipcsei Börsenverein új szabályzatot dolgozott ki, amely azonnali lépéskényszerbe hozta az összes nemzeti egyleteket. Ez az új, hierarchikus rendszer nemzeti (területi) alapszervezetekre épült, amelyek a Börsenverein tagjaiként feladták autonómiájuk egy részét, cserébe viszont kizárólagosságot élveztek az adott területen és részesültek a lipcsei anyaegyesület által nyújtott előnyökben. A magyar könyvkereskedők késlekedtek, míg az osztrák egyesület azonnal lépett: az 1889. január 1-i határidő előtt elkészült új alapszabályával, Lipcsében elfogadták, és a Börsenverein alapszervezete az egész monarchia területén a Verein der Österreichisch-Ungarischen Buchhändler lett. Így ettől kezdve a Börsenverein kizárólag oly magyar könyvkereskedőket vett fel tagjai sorába, akik igazolták, hogy a bécsi egylet tagjai. Ezek után a Magyar Könyvkereskedők Egylete csupán annyit tudott tenni, hogy passzív ellenállást tanúsított, és tárgyalások során annyit elért, hogy a bécsi egyesület magyar szekciójának elnöki tisztségét ne töltsék be, és a felmerülő ügyekről alkalmanként egyeztessen a két egyesület. Az 1889-ben kialakult viszonyokat már senki sem tudta megváltoztatni – egy világháború kellett hozzá. A fegyverek dörgése gyorsan elfeledtette a sok évtizedes viszálykodást, s ezek hirtelen „boldog békeidőkké” lényegültek át. Az otthon a csőd ellen küzdő vagy éppen a fronton harcoló könyvkereskedők már nem az ellenséget látták a másikban, hanem a sors- és pályatársat. A magyar és az osztrák könyvesek ugyanazzal a nosztalgiával kapaszkodtak az régi világ emlékébe, de annak a világnak már végképp vége volt. A háború végeztével, 1920-ban kezdődtek el a tárgyalások a Börsenvereinnal, hogy ismerjék el a Magyar Könyvkereskedők Egyletét az immár önálló Magyarország szakmai képviseleti szerveként,  de csupán 1929. október 30-án írták alá azt a szerződést, amelynek értelmében a magyar egyesület a Börsenverein elismert külföldi szerve (Anerkannter Verein) lett.