„Kritikai komolysággal tapsol”

Abstract

Noha a 19. század közepének egyik legnagyobb hatású színházi kritikusa is volt, Gyulai Pálnak a korabeli színházi kihívások betiltására (vagy legalább mérséklésére) felszólító kis szövege eddig kevés figyelmet kapott. A tanulmány a színházi közönség korabeli reakcióinak szociológiájából, a tetszés- és nemtetszés-nyilvánítás igen változatos 19. századi formáiból kiindulva járja körül azt, hogy Gyulai felszólítása miért értelmezhető a modern színházi közönség és a szakralizált, intellektuálissá stilizált színházi csend megjelenésének, azaz a színházi hivatásosodás egyik fordulatának normatív leírásaként. Az írás amellett érvel, hogy Gyulai szövegéből és álláspontjából jól megpillantható az első modern magyar színikritikusok egyikének az a professzionalizációs dilemmája, hogy mi lehet a helyi értéke a közönség reakcióinak (beleértve a színházi közönségsikernek). Az utóbbiak leértékelése és háttérbe szorítása valójában egy olyan új színházi ideál része, amelyben a színházi előadás maga a színházi esemény, s kizárólag gyönyörködni szabad benne, magányosan figyelni rá, s előadás közben a közönség minden megnyilvánulása illegitim, zavaró, nem az esztétikai hatás része, hanem annak ellenében hat. Ez az ideál a színháznak, a színházi előadásnak, a színházi kritikusnak, a közönségnek és a játékstílusnak olyan új formáit eredményezte, amely gyökeresen változtatta meg a 19. század közepétől kezdve a színházi élményt és szerepeket.