A transzparens tudat eszméjének freudi kritikája és husserli védelme

Abstract

A Descartes-tal kezdődő racionalista filozófiai tradíció a „tudattalant” a tudatra vezeti vissza, a tudattalan és tudatos különbségét a figyelem, illetve az affekció intenzitásának elégtelen mértékével magyarázza, vagy másképp fogalmazva a tudattalan percepciókat a tudatos pusztán gyengébb formájaként fogja fel. Az irányzat képviselőinek tekinthető például Leibniz, Wolff, Platner, Kant. A freudi terminológiával azt mondhatjuk, hogy csak leíró értelemben vett tudattalanról vagy „tudatelőttesről” van szó, amelynek tartalmai mindig magukban hordozzák a tudatossá válás lehetőségét.1 A felvilágosodás objektivisztikus-racionalista felfogásával szemben álló romantika, illetve a vitalizmus2 irányzatai ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az emberi racionalitás, a tudat irracionális erőknek alávetett, vagy azokon alapuló.3 A tudattalan folyamatoknak a tudatostól eltérő jellegét, észszerűtlenségét (vagy legalábbis egy másféle észszerűségét) emelik ki, amely folyamatok az embert végső soron mozgató erők, tényezők. Ezek a tudattalan késztetések önmagukban nem válnak tudatossá, pusztán megnyilvánulhatnak, így az itt található tartalmakhoz való hozzáférés alapjában kérdéses.4 A naturalisztikus filozófiákhoz hasonlóan a vitalista megközelítések sem különítenek el két szubsztanciát, azonban az anyag mechanikus szerveződése mellett egy másik, organikus alapelvet tételeznek, legyen az akár az anyag belső tulajdonsága, akár egy abba „süllyedt” szellemi valóság. A vitalista paradigma számára ugyanaz az elv teszi lehetővé a tudatosságot, mint amely a testek organikus szerveződését, s mivel a tudatosság nem szükségszerű kísérője a pszichikus aktivitásoknak, így számukra nem ellentmondás nem tudatos percepciókról, pszichológiai értelemben vett tudattalanról beszélni.5 Az ő nézőpontjukból magától értetődő, hogy a pszichikus jelenségek nem a tudatos körével azonosak, hanem ezzel a másik szerveződési elvvel magyarázandóak. Míg a racionalista