Magasra nőnek

Az oktatáshoz – mint oly sok mindenhez az életben – kicsit mindnyájan úgy érezzük, hogy értünk. Minden felnőtt járt valaha iskolába, és az ott szerzett élmények egy életre meghatározzák az oktatásról alkotott véleményünket. A porosz elvű oktatás kritikája egyáltalán nem új keletű, az 1980-as évek óta számos alternatív iskola tűnt fel, és ma már nálunk is szép számmal vannak jelen a másfajta megközelítéssel dolgozó, jellemzően alapítványi iskolák. A teljes tanulólétszámot tekintve ezek mégsem jelentősek, és sajnos kevéssé hatnak vissza az állami oktatásra, amelyben pedig a gyermekek legnagyobb hányada részesül. Az elvek nagyon nehezen alakítják át a gyakorlatot, még ha kisebb elemei be is épülnek az oktatás mindennapjaiba. Takaharu Tezuka szerint az elmélet gyakorlattá válását nagyon sokszor éppen az az épület akadályozza, amelyben az oktatás folyik, mert képtelen rugalmasan alkalmazkodni az oktatásmódszertan változásához. [1] Az áttörést az is nehezíti, hogy legtöbbünknek – pedagógusnak, szülőnek, döntéshozónak – határozott, tapasztalaton és emlékeken alapuló elképzelése van arról, hogy milyen egy oktatási intézmény. Ezt kérjük megrendelőként, ezt várjuk el szülőként, és pedagógusként is ebben mozgunk otthonosan. Mindezek ellenére, csak a játék kedvéért tegyük fel a kérdést: tényleg jó, ha a gyerekeink ugyanolyan épületekben töltenek el napi 8-9 órát, mint amilyenekben a nagyszüleik és dédszüleik tanultak, miközben az iroda- és üzemépületek – amelyekben a felnőttek nagy része tölti a napját –már köszönőviszonyban sincsenek a pár évtizeddel korábbiakkal?