„Post mortem vivere” gondolatok trimalchio síremlékéről

Petronius szatirikus regényének legismertebb részlete, a Cena Trimalchionis már régóta nemcsak a filológusok és irodalomtörténészek, hanem a római társadalomtudósok és gazdaságtörténészek érdeklődésének homlokterében áll. A kutatásban mára konszenzussá vált, hogy Trimalchio személyében Petronius a korai principátus egyik tipikus szereplőjét: a rabszolga-származású, részben egykori gazdája vagyonából, részben önerejéből megtollasodott parvenü libertinus karikatúráját írta meg. Trimalchio fiktív síremlékének és sírfeliratának elemzése azt bizonyítja, hogy bár ez a kép nagy általánosságban igaz, mégis „finomhangolásra” szorul. Először is: mindez elsősorban irodalom, melynek elsődleges célja, hogy – a nyilvánvaló morális tanulságokon túl – szórakoztasson. Másodsorban a szatíra három alapvető eszközzel dolgozik: a tipizálással, a vegyítéssel és a nagyítással/kicsinyítéssel. Nem csoda hát, ha Trimalchio személyében is a kortárs Róma megannyi celebritásának jellemzőit felfedezték már (Maecenas, Claudius, Nero stb.). A monumentum és az epitaphium elemzése mégis leginkább azt mutatja, hogy Trimalchio megannyi „császári allűrje” és hatalmas gazdagsága ellenére csak egy nagyszájú vidéki bugris, akinek környezete – mint ő maga is – kívül-belül giccses és ízléstelen. A tanulmányban megvizsgáljuk a Sat. 71, 5–12 eddigi fordításainak erősségeit és hibáit, és egy saját fordításra is kísérletet teszünk.