Az elsajátítás értelmezése 20. és 21. századi térelméletekben, és egy vizsgálati keretrendszerének megalapozása

Tanulmányom az elsajátítás és a térbeliség kapcsolatának értelmezésével foglalkozik. Az elsajátítás olyan gyakorlatokat jelent, melyek során az ember birtokba vesz egy objektumot vagy helyszínt, és azt sajátjának tekinti. A dolgozatban kifejtem, hogy az elsajátítás mint jelenség alapvető téri jellemzőkkel bír. Rámutatok továbbá, hogy az elsajátítás koncepciója fontos elemét képezi Henri Lefebvre a tér társadalmi termeléséről alkotott elméletének. A Lefebvre munkásságát feldolgozó és továbbépítő szerzők eredményeinek felhasználásával az elsajátítás különböző értelmezési tartományait tárom fel: ezek szerint az elsajátításra tekinthetünk mint a környezet kreatív átalakítását és határok létrehozását előidéző gyakorlatra; mint várospolitikai kritikára; mint a spontaneitás megnyilvánulására; illetve mint jelentéstermelő médiumra. Ezentúl megvizsgálom, hogy az időbeliség hogyan képes befolyásolni az elsajátítás bármely aspektusát. A tanulságok felhasználásával célom egy olyan elméleti fogalmakat magában foglaló keretrendszer felállítása, mely az elsajátítás valós téri eseteinek kutatásához használható. Az épített környezetnek az elsajátítás gyakorlatain keresztül történő vizsgálatától azt várom, hogy az ember által megtapasztalt valóság számos összetevője közötti eddig ismeretlen összefüggésre világít rá.