A fővárosi pinceműhelyek egészségügyi viszonyai a 20. század első felében

A pinceműhelyek témaköre az 1870-es évektől összekapcsolódott az erőteljes urbanizációs és demográfiai folyamatokkal, a város felé áramló, munkát, lakhatást kereső betelepülőkkel, a gyáripar megerősödésével, amely együtt járt a kisiparosok, a kézművesek elszegényedésével és elsősorban a fővárosi, de más nagyvárosi kisiparosok műhely- és lakásínségével.1 A 19. század végére a modernizálódó és mind népesebb Budapesten az ott dolgozni és megélni akaró kisiparosok száma nőtt, és közöttük azok száma is, akiknek a munka- és életkörülményei elmaradottak, szegényesek voltak. Ezek jelentős része egyre rosszabb helyzetbe került a nagyipar árnyékában, a szükséges tőke híján nem tudott élni a modernizációs lehetőségekkel és fejlesztésekkel. Különösen a pinceműhelyekben dolgozók körülményei voltak elhanyagoltak és rosszak. E munkahelyek már a századfordulóra sem feleltek meg az akkori munkásvédelmi és közegészségügyi feltételeknek, de az ott tevékenykedő, nyomorgó kis- és háziparosok vagy az otthonmunkát végzők (bedolgozók) saját tőke és külső segítség nélkül nem tudtak helyzetükön változtatni.