Kant

Az idealizmus kifejezés, akárcsak az idealista, filozófiai jelentése mellett őrzi a köznapi értelmét is. Az egyikben az elme vagy a tudat valamiféle elsőbbségére, a másikban bizonyos magasrendű eszmékre, eszményekre utal. A két különböző használat nyilvánvalóan kapcsolódik az idea terminuséhoz (a köznyelvi talán még inkább az ideál szóhoz), ami önmagában jelzi filozófiatörténeti eredetüket: egyfelől a platóni, másfelől a descartes és Locke teremtette újkori hagyományt.1 Hogy ez utóbbi szerinti szóhasználat a filozófiában lényegében kiszorítani látszik az előbbit,2 azt jól mutatja, hogy az idealizmus mai filozófiai fogalma ezen alapszik. E folyamatnak már előrehaladott szakaszában emel szót Kant az idea kifejezés platóni jelentésének megóvása mellett. A képzetfajták általa felvázolt „rangsorában” egy különleges ág csak az ideáké, és nem volna szabad azokat szerinte mindenfajta képzetre érteni, érzékiekre kiváltképpen nem. Egyenesen elviselhetetlennek találja, ha például a piros szín képzetét ideának nevezik (Kant 2004a. 316, A320/B376–377).3 Ennek az álláspontnak is vannak persze újkori képviselői. másrészt viszont éppen a bírált tág, karteziánus–lockeiánus jelentéshez kapcsolódik az idealizmus szakszó, amelyet Kant is alkalmaz a saját rendszerére valamilyen értelemben. Jóllehet nem reflektál erre a szókapcsolatra, mégis érdemes ezt megkísérelnünk. Ez a kettősség ugyanis élesen megvilágítja Kant kétirányú elkötelezettségét, egyúttal pedig rendszere példát ad a kétféle idealizmus összekapcsolására. Először az idealizmus két különböző felfogásának mozgatórugóit szeretném megvilágítani, mégpedig az idea fogalmának két, mondhatni, ellentétes értelme alapján. Ehhez valóban a legalkalmasabb lesz egyes korábbi gondolkodók köz-