Egy városi műtárgy emlékezete

Abstract

E különleges, városi léptékben és a belsőépítészet műfaji regiszterein egyszerre érvényes projekttel 2021-ben, a Piranesi Award zsűritagjaként találkoztam először a pirani egykori sólepárló csarnokban rendezett kiállításon, megannyi, abban az évben nevezett régiós munka társaságában. Ez év tavaszán aztán alkalmam volt bejárni is a Petr Janda és munkatársai által csaknem tízéves megvalósítási folyamat után átadott Moldva-parti, Mies van der Rohe Award-ra is jelölt revitalizációs munka egyes stációit. Írásomban ennek a 2019-re első ütemét tekintve elkészült projektnek a kontextusba helyezésére teszek kísérletet. Azt állítom, hogy műfaji komplexitásában figyelemreméltó, ahogy a Rossi-i értelemben vett városi műtárgyként is definiálható – alapvetően infrastrukturális, mégis a kollektív emlékezet gazdag tárházát megtestesítő – épített partfal változatlan karakterét kiegészíti az – elsősorban a megújuló használat újradefiniált rítusaiból fakadó – egyszerre landmark, mégis alárendelt karakterű, hálózatossá összeérő pontszerű beavatkozások sora.