Protestáns kultúrrégiók a 19. század első felében Az akadémiai csúcselit kollektív biográfiai elemzésének néhány társadalomföldrajzi tanulsága

Abstract

Tanulmányunkban a reformkori Akadémia protestáns tagjainak földrajzi hovatartozását vizsgáltuk kollektív biográfiai eszközökkel. A tanulmányi pálya és a felnőtt életutak állomásait kultúrrégiókhoz soroltuk. Ezt követően a kultúrrégiók egymáshoz viszonyított arányát, akadémiai reprezentációjuk erejét, illetve a személyek kultúrrégiók közötti mozgását, földrajzi mobilitásuk nagyságát és intenzitását határoztuk meg. A vizsgálatot az tette lehetővé, hogy a reformkori Akadémia különböző metszésvonalak mentén egyensúlyozó mechanizmusokat működtetett, s így felekezeti és földrajzi értelemben is egyfajta reprezentativitásra törekedett. A nemzeti kibontakozás jegyében ráadásul nemcsak tudományos, hanem nyelv- és művészetpártoló, művelődésszervező célkitűzései is hangsúlyosak voltak. Ily módon nemcsak a tudományos, hanem a tágabban vett szellemi elit egészének összetételére érvényes következtetéseket vonhatunk le. A tanulmányban alkalmazott kultúrrégió kifejezés pedig az egyházi társadalomtörténetben már ismert „felekezeti–művelődési alakzat” kiterjesztésének, a térbeli tagolódás megjelenítésére alkalmas elágazásának tekinthető. A reformkorban a Magyar Tudós Társaság tagjává választottak 28%-a református, 12%-a evangélikus volt. Mindkét felekezet felülreprezentált volt tehát az összlakosságban elfoglalt súlyához képest, de a felülreprezentáltság mértéke jellegzetes különbséget mutat. A reformátusok esetében ezzel a módszerrel is kimutatható Debrecen, mint szellemi központ kimagasló ereje – és egyúttal erőteljes zártsága. Debrecenhez hasonló arányban delegált akadémikusokat az erdélyi református kultúrrégió, amely azonban nem kizárólag Kolozsvárhoz, hanem részben Nagyenyedhez és Marosvásárhelyhez kötötte a kulturális élet vezéreit. A decentralizáció jegyei a többi református kultúrrégióban is kimutathatóak. Az evangélikus kulturális csúcselit körében még jellemzőbb a decentralizáltság – ennek érzékletes példáját a hagyományos, legerősebb iskolaközpont, Pozsony látványos „gyengélkedése” szolgáltatja. A református kultúrrégiók esetében szembeszökő, hogy hiába éltek jelentős arányban kálvinisták a Dél-Dunántúlon, az Alföld felén és Észak-Tiszántúlon, nem rendelkeztek olyan iskolavárossal, szellemi központtal, amely alkalmas lett volna legalább egy-két akadémikus kinevelésére. Mindez természetesen újra csak Debrecen egészen különleges szerepére világít rá. Ehhez képest másféle stratégia jellemezte az evangélikusokat, akiknek nemcsak észak-magyarországi érdekeltsége volt kiterjedt, de a Dél-Alföldön is rendelkeztek akadémiai kapcsolatokkal. A reformkori akadémikusok mobilitását vizsgálva Debrecen és Erdély önállóságához (és zártságához) nyertünk újabb érveket, emellett pedig Pest immár egyre erőteljesebb vonzó hatása támasztható alá meggyőző számokkal.