A neoprotestáns kisegyházak szerepe roma lokális közösségek társadalmi integrációjában

Tanulmányomban az antropológiai kutatási eredmények alapján azt vizsgálom, hogy a vallási közösségekhez való tartozás milyen módon játszik szerepet az eltérő etnikumok közötti együttélési helyzetek működésében. A kérdéskört a roma-magyar együttélésre leszűkítve azt a hipotézist kívánom igazolni, hogy a vallási konverzión átesett romák társadalmi integrációja sikeresebb, amennyiben neoprotestáns felekezetek híveivé váltak a vallási megtérés révén. A protestáns egyházaktól eltérően a neoprotetsáns mozgalmak nem a racionális, sok esetben kifejezetten dogmatikus vallásosságra helyezik a hangsúlyt, amely a cigányok számára egyáltalán nem bír nagy vonzerővel. A lelki megélés középpontba állítása, az intuitív vallásgyakorlás a legfőbb oka, hogy a romák körében népszerűek ezek a vallási közösségek. Fontos az is, hogy a korábbi missziós tevékenységektől eltérően a neoprotestáns mozgalmak nem a cigányok asszimilációjára törekszenek, hanem elfogadják azt, hogy a cigány kultúrához adaptálódva kerül sor a megújulásra. Különösen a pünkösdi közösségek, noha nagy hangsúlyt fektetnek a cigány misszióra, egyházukat nemzetek felettinek tekintik, elutasítják annak etnikai besorolását, a cigány misszió sikerét pedig pontosan abban látják, hogy a cigány hívek a magyar gyülekezeti tagokkal egyenrangúak, testvérek. A cigány személyek és közösségek valamely neoprotestáns vallásos kisközösséghez való csatlakozása olyan életmód és értékrend váltást von maga után, amely a stigmatizált létből való kilépést segíti elő, ezért is van jelentős szerepük a megtért romák vallásválasztásában.